Krisjan Randalu- Dave Lienman - Mussorgsky Pictures Revisited

BMCCD286

Visszatérés Muszorgszkij képeihez

Mit is teszünk egy kiállításon? Sétálunk egy kicsit, megállunk, visszalépünk, közelítünk. Lassan körbetáncoljuk az ihlet labirintusát.

Kivé változunk át, ha hagyjuk, hogy mindenki más a háttérbe olvadjon, és a párbeszéd egyedül köztünk és a képek közt induljon el? Mit hallunk majd?

A képzelet és az újjáteremtés bátorságot kíván.

Mogyeszt Muszorgszkij orosz zeneszerző 1874-ben darabot írt egy kiállítás hatására, melyen a megelőző évben elhunyt barátja, Victor Hartmann festő és építész festményeit mutatták be. Így született meg a zene, melyben Muszorgszkij arra invitál, hogy együtt sétáljunk vele végig a tételek között (ezt Promenade-nak nevezte el), aztán meg-megállva sorban csodáljuk meg a festményeket. A zenemű, melyet balettkosztümök, párizsi katakombák, játékszerek, kastélyok és piacozó nők ihlettek, valós és képzeletbeli karaktereivel az életet és a képzelőerőt ünnepli. A rendkívüli zongoradarab kottáját csupán öt évvel Muszorgszkij halála után adták ki. Szinte ismeretlen volt, alig játszották.

Az Egy kiállítás képei mégis számtalan zenész fantáziáját ragadta meg: ott van mindjárt Maurice Ravel ragyogó és színpompás zenekari átirata 1922-ből, mely meghozta a hírnevet a műnek, és egy sor további átiratot ihletett meg, köztük az Emerson, Lake and Palmer prog rock verzióját, Tomita szintetizátoros változatát, kamarazenekari variációkat, és harmonikára, gitárra készült átiratokat. A mostani felvétel azonban egészen más; átértelmezi azt a zenét, amiről azt hittük, hogy már jól ismerjük, így megérdemelten viseli a Mussorgsky Pictures Revisited (Muszorgszkij képei – újragondolva) címet.

Honnan származott az ötlet? Események sorozata vezetett el hozzá. “Frank Huegle, egy fotográfus barátom” – sorolja Randalu – “egy karlsruhe-i szobor látványa, Muszorgszkij nevének említése, egy moszkvai hírlevél…” Lassan kirajzolódott egy gyötrelmesen csábító ösvény. Randalu visszatért a darabhoz, melyet fiatalon már begyakorolt, de sosem adott elő. “Újra előszedtem a kottát, amivel akkor dolgoztam. Apám aláírása is rajta van, bizonyára az ő példányát vettem magamhoz. Az én kézjegyem 1998-ban került rá.”

Képzeljük el, hogy a kiállítás már bezárt éjszakára. Az épületben sehol egy lélek, kivéve egy zongoristát és egy szaxofonost – és bármi megtörténhet. Kristjan Randalu felveszi a kiállítás és a képek szerepét, és hívogatni kezdi Dave Liebmant, lépésről lépésre közelebb csábítva őt. Ahogy körbejárnak, a megvilágítás egyre változik: egyszer kísérteties és gyertyafényhez hasonló, máskor vakító és agresszív. “Játsszunk” – feleli Liebman Randalu hívására.

A vásznak készen állnak, s ők játszani kezdenek. Liebman a saját ecseteivel fegyverkezett fel, készen áll arra, hogy más perspektívából tekintsen a képekre. Közben Randalu kibillenti a jól ismert melódiákat, és a festmények pörögni és forogni kezdenek, egészen új koreográfiában. A Promenade témája ismerősen cseng, mikor először meghalljuk, vagy mégsem? A harangszerűen megszólaló zongora és a szaxofon lágy éneke kéz a kézben járnak egy percig, mielőtt a Gnóm különös misztériuma kizökkent minket: a két hangszer furfangosan összecsap és két ellenkező irányba repül.

Tovább indulunk, áhítattal és kicsit óvatosan. Milyen gyönyörű és megnyugtató a második Promenade-unk! A fény lágy és meleg, készülődik az ódon kastély pompás harmóniáira. Mire elérünk a Tuileriák kertjébe, kalandvágyunk is megérkezik: a zene a híres párizsi parkban játszó gyerekek vidám képét bámulatosan absztrakt játszótérré változtatja át. A zűrzavaros örömzenéből aztán kirajzolódik a Bydlo morajló, morgó ökrösszekere. A szekér végül mintha kirepülne a keretből, szárnyal, suhan, és egy groteszk, dobogó táncba hív, ahol Muszorgszkij melódiája végre lírikusabb világa visz magával. De nem sokáig! A Csibék tánca a tojásban egyenesen botrányos. Így nem lehet viselkedni egy múzeumban, nem igaz? A két hangszer virtuóz, izgatott és szenzációs táncversenyt rendez.

Portrékat is látunk: Samuel Goldenberg és Schmuyle az egyik keretben, egy francia piac civakodó kofái a másikban. Az első festmény büszke, a másodiknál pedig szóhoz sem jutunk: ritmusok kergetik egymás körbe-körbe, az ecsetvonások egyre gyorsabbá válnak. A párizsi katakombák felé tartva Muszorgszkij megjegyzi: “Hartmann alkotói szelleme a koponyák felé visz”. A dallam belezendül az éjszakába. Egy villódzó lámpa mellett a Promenade kísérteties változata szólal meg a sötétben. Hátborzongatóan egyedül érezzük magunkat a galériában, mikor Baba-Jaga, a boszorkány hatalma elszabadul az ördögi zongorafutamban. Vajon Baba-Jaga is velünk sétál, vagy épp oda vezet, ahová félünk elérni? A zene kiszakadt a kereteiből.

A záró Kijevi nagykapuval Muszorgszkij az építész Hartmann előtt emel kalapot. A Promenade nagyszabású változatával utunk egy mindent átható humánum nemes harmóniáinak és érzelmeinek emlékeivel ér véget. A képtár ajtaja hirtelen kinyílik, és vakító fény ömlik be. A zene véget ér. Hol jártunk? Mi változott? Talán maga Muszorgszkij sétált velünk? A zeneszerző, aki barátai közt egykor vad és izgalmas rögtönzéseiről volt híres, felismerte, hogy „képei” új életre keltek?

A zongorista és a szaxofonos kezet fognak. “Játsszunk megint?”

Fiona Talkington

2019. október